A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola gondozásában tavaly jelent meg a Pákozdi István által szerkesztett, Öt évtizeddel a lelkipásztori zsinat után című füzet. A budapesti piar bűnbánati liturgiáiról írok benne. (A cikk itt tölthető le pdf formátumban.)
A
kiengesztelődés ünneplése a budapesti Piarista Gimnáziumban
„…nem
tökéletesek vagyunk, hanem: együtt.”[1]
A
budapesti Piarista Gimnázium hatévfolyamos fiúgimnázium, amely 1717 óta
működik. Minden évfolyamon két osztály van, így körülbelül háromszázötven
diákot nevel az iskola harmincnyolc tanára. Intézményünk a beiskolázás során
fontosnak tartja kifejezni a jelentkezők és családjaik számára, hogy a
tanulmányi munka mellett a hívő keresztény élet megélésének lehetőségeit is pedagógiai
programunk fajsúlyos részének tekintjük, és így közösségteremtő intézménnyé
kívánunk válni.
Az
iskola lelkipásztori életét a hittanári munkaközösség szervezi és irányítja, amelynek
öt szerzetes és egy világi tanár tagja van. A hittanárok munkaidejének jelentős
részét képezi a hittanórák megtartása, amelyek közül kiemelhetők a 12. évfolyam
számára tartott tömbösített, kiscsoportos alkalmak. Ezek során először plenáris
előadás tartunk egy-egy teológiai témáról, majd ezt követően az elhangzottakat
az évfolyammal több csoportban dolgozzuk fel. Ezen kívül a munkaközösség
szervezi a két-két évfolyamonként, felváltva megtartott vasárnapi diákmiséket,
a tanév folyamán hatszor, hétköznapokon megtartott szentmiséket, a reggeli
imákat, a közösségi karitatív szolgálatot, valamint segíti az évenként és
osztályonként tartott lelkigyakorlatok megszervezését. Mindezeken túl
természetesen a bűnbánati liturgiákat is a hittanári munkaközösség tagjai
hangolják össze és vezetik le.
A
gimnáziumi bűnbánati liturgiákat évente négyszer tartjuk, ezek ritmusa az
évnegyedes bűnbánati napok rendjét követi,[2] így
szeptemberben, decemberben, tavasszal és júniusban szervezzük meg őket.
Témájukat alapvetően a tanév és a liturgikus év rendje szabja meg. A
szeptemberi anyaga a nyári vakációról való számadás és a felkészülés az új
tanévre, a decemberi és a tavaszi az adventi és a nagyböjti idő készületébe
épül bele, a júniusi pedig visszatekintés a teljes tanévre.
A
bűnbánati liturgiákat tanítási időben, általában hittanórák keretében tartjuk.
A szertartáson jelen van az osztályfőnök és a liturgiát vezető hittanár is,
valamint három-három gyóntató pap, akik között fiatalabb és idősebb, diákokat
tanító és nem tanító is szokott lenni.
A
kiengesztelődés közösségi ünneplése során pedagógiai célunk: a) kialakítani a vissza- és
előretekintés szokását a diákokban, b)
segíteni, hogy megéljék Isten jelenlétét a mindennapjaikban, c) megadni a jó, örömteli, felszabadító
gyónás tapasztalatát. Természetesen ezen szempontok mellett nem halványodhat el
az Istennel és az egyházzal való kiengesztelődés hirdetése és az elveszített
kegyelmi állapot visszanyerésének közvetítése.[3]
A
gyóntatók és a szervezők alapvető benyomása, hogy 1. elég sokan (kb. 60%) élnek
a gyónás lehetőségével, 2. kialakulnak lelkivezetői kapcsolatok, 3. rendszeresen
jönnek létre komoly beszélgetések is. Ezek a tapasztalatok ellentmondásban
állnak azzal a közkeletű feltételezéssel, mely szerint a gyónás válságban van
és a világ elvesztette a bűn iránti érzékét.[4]
A
2013. szeptemberi bűnbánati liturgiákat követően nyílt végű kérdőív
segítségével vizsgáltuk a gimnázium 11. évfolyamát (57 fő, 17 évesek). Célunk
az volt, hogy a feltételezett eredményességünket megerősítsük vagy megcáfoljuk
a válaszok alapján, illetve az okokat is feltárjuk a lehetőségek szerint.
A
diákok anonim módon reflektálhattak a két vagy három nappal korábban megtartott
bűnbánati liturgiára mindenfajta megkötés nélkül. A kérdező utasítása így
hangzott: „Fiúk! A napokban lezajlott bűnbánati
liturgia kapcsán kérünk benneteket, hogy adjatok róla szabadon visszajelzést!
Írjátok le véleményeteket, javaslatotokat a programmal kapcsolatban.
Értékeljétek a gimnázium pasztorális tevékenységét! A válaszadás anonim és nem
kötelező. Felmérésünk célja, hogy a hittanári munkaközösség a diákok véleményét
is figyelembe vehesse a jövőbeni bűnbánati liturgiák szervezésekor.”
A
válaszadási hajlandóság igen magas volt, hiszen az évfolyam 57 tagjából 54 adott
választ (95%) a feltett kérdésre. A válaszadók kivétel nélkül pozitív
tapasztalataiknak adtak hangot a programmal kapcsolatban. A diákok 32%-a rövid,
egy-egy mondatos választ adott a kérdésre, 68% pedig hosszabb fogalmazást írt a
témában. A nagyobb tartalommal bíró szövegek előnyös összetevőket és javaslatokat
tartalmazott.
Pozitívumként
négy tényezőt emeltek ki a diákok: a)
fakultativitás (54%); b) közösségi
dimenzió (46%); c) segítség a
felkészülésben (39%); d) a gyónás
formája (27%). Javaslataikban két témát neveztek meg: (α) a gyóntató atyák
kérdéskörét (35%) és (β) az időráfordítás kérdését (29%).
a) A
fakultativitás
A
diákok számára fontos, hogy ez egy teljesen szabad liturgikus és egyben
spirituális alkalom, ahol ők maguk döntik el részvételük mélységét. Az iskola
ugyanakkor fontosnak tartja, hogy minden diákunknak jelen kell lennie osztálya
bűnbánati liturgiáján. Egy pár évvel korábbi kísérletünk során – amikor az
utolsó éveseknek a kiengesztelődés ünneplését az utolsó tanórára szerveztük és
fakultatívvá tettük – maguk a diákok kérték, hogy állítsuk vissza a megszokott délelőtti
kötelező rendet. A tanári kar egyébként elégedett volt az önkéntes résztvevők létszámával,
de a fiúk jelezték, hogy tizennyolc évesen, délben az ebéd természetes
könnyedséggel megelőzheti a gyónási lehetőséget, amelyet viszont nem akarnának
elhagyni. A tanulók nagyra értékelik, hogy több gyóntató közül választhatnak és
a gyóntatók között több „típus” is van, olyan, aki tanítja őket és olyan, aki
nem, illetve idősebb és fiatalabb. Fontos tapasztalatunk, hogy a diákok
arányosan jelentkeznek a gyóntatókhoz, tehát nem jellemző, hogy az idősebb és
szelídebb atyáknál hosszabb sorban állás lenne, mint a fiatalabbaknál.
b) A
közösségi dimenzió
Fontos
a diákjainknak, hogy az osztályközösség együtt van jelen ezen a programon is. A
„jók” és a „kevésbé jók”, a „szelídek” és a „vadak”. Nagy motiváló ereje van a
bűnbánati liturgián való aktív, szentségi részvételhez, ha látjuk barátainkat a
megtérés szentségéhez járulni.
c)
Segítség a felkészülésben
Bűnbánati
liturgiáink önmagukban rövidek lennének ahhoz, hogy a teljes felkészítést
helyben végezzük el. Ezért a diákokat már egy-két héttel korábban elkezdjük ráhangolni
a szertartásra, a hittanár tanórája keretében ad szempontokat a személyes
elmélyüléshez. Sokat segít, ha az osztályt és annak problémáit ismerő
osztályfőnök is buzdítja a diákokat az aktív részvételre, az ő előkészítő
munkája tudja igazán aktuálissá tenni a közösségi bűnbánattartást. A
hatékonyságot növeli, ha az előkészület során be tudjuk vonni a szaktanárokat
is ezen pasztorális munkába. Előfordult, hogy az egyes kollégák tanúságtevő
tanórai szavai a diákokat nagyon megérintették (pl. a teljes biológiafakultáció
elment gyónni).
d) A
gyónás formája[5]
Törekszünk
arra, hogy a kiengesztelődés szentsége ne korlátozódjék a bűnök felsorolására
és a feloldozásra – noha erre is van lehetőség –, hanem inkább olyan személyes
találkozás helye legyen, ahol a diák önmaga tud lenni örömeivel és bánatával,
és így tudja az egyház szolgálata által befogadni Isten irgalmát.
α) A
gyóntató atyák
A
diákok számára fontos, hogy több vagy sok pap közül válasszanak maguknak
gyóntatót, ahogy ezt már részben kifejtettük az a) pontban. Javaslataik között
az szerepelt, hogy a megszokott három helyett, hívhassanak több papot is
gyóntatni, mert így nem mindenki tud egy tanóra alatt szentgyónáshoz járulni,
illetve szeretnék ők is felkérni papokat a bűnbánati liturgiára. Ez az utóbbi
kérés a tudatosságukat növelheti, ezért támogatásra és kipróbálásra érdemesnek
találtuk.
β) Az
időráfordítás
Az
időzavar kapcsán bizonyos diákok a hosszabb liturgiát, mások a gyakoribb megrendezést
tartanák előrevivőnek. Egyrészt örülni kell gyónási szándékuknak, és ebben
segíteni kell őket, de jelenleg úgy gondoljuk: inkább arra biztatjuk a
diákokat, hogy bűnbánati liturgiákon kívül is keressék fel gyóntatójukat,
lelkivezetőjüket, hiszen a gimnáziumi évek elteltével még inkább erre lesznek utalva.
Érdekesség-
és ízelítőképpen néhány rövid részletet közlünk a diákok visszajelzéseiből:
„Amióta a gyónás meg lett »reformálva« (nem felsoroljuk a bűneinket, meg ilyenek), azóta
tovább tart egy-egy gyónás. Többen is mondták, hogy azért nem mentek el gyónni,
mert nem volt idő rá. Szóval szerintem jobb lenne, ha több időt szánnánk a gyónásra
is, mint ahogy több időt szánunk a felkészülésre is.”
„Azért jó, mert időt szakítunk rá, hogy
gyónjak, ezt magamtól nem biztos, hogy szívesen tenném, de így közösen igen.”
„Jó, hogy nyomás nélkül, önként lehet
dönteni, hogy igénybe vesszük-e. Amennyiben igen, akkor az előzetes készület és
a környezet segít, viszont ha az ember mégse megy el gyónni, az az egy óra
akkor is jó lehetőséget nyújt az elmélkedésre.”
„Jó lenne, ha tudnánk szavazni, hogy kik
jöjjenek gyóntató papnak. Az is jó lenne, ha aznapra meg lehetne beszélni, hogy
ne legyenek dolgozatok, mert így otthon jobban föl lehetne készülni rá.”
„Nagyobb számban megyünk el gyónni, ha
látjuk, hogy a körülöttünk lévők is mennek. Ez sokat segít!”
Az
előzetes kérdésfeltevésünkre a következő válaszokat adhatjuk, illetve a
következő következtetéseket vonhatjuk le:
A 11.
évfolyamos diákok bűnbánati liturgián való nagyszámú és komoly részvétele – amit
természetesen örömtelinek tartunk – elfedte az a problémát, amelyet a gyóntatók
nem megfelelő számú jelenléte okozott. Meg kell tehát jegyeznünk, hogy a jól
folyó pasztorális munkánál is fontos a visszacsatolás kérése a résztvevőktől.
A
kamasz fiúk számára legfontosabb motiváció a kiengesztelődés ünneplésében 1. a közösségi
tapasztalat és a hiteles, őszinte 2. találkozás tud lenni.
1.
Közösségi tapasztalat
Segíti
a diákokat a bűnbánattartásban az „osztálykeret”, mert a bűnbánat oly
természetessé tud benne válni, mint a dolgozat vagy a házi feladat megírása.
Mindenki részt vesz benne, hétköznapi, nyilvánvaló folyamattá tud válni. Segít
a motivációban és egyben közösségi élményt tud nyújtani a pedagógus és a diák
között is, ha a szaktanárokat sikerül bevonni a felkészítési folyamatba.
„Isten
ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin
könyörüljön.”[6]
Az
egyházzal is közösséget építünk, hiszen a gyónó kiengesztelődik legmélyebb
énjében önmagával; kiengesztelődik testvéreivel, akiket megbántott és megsértett;
kiengesztelődik az Egyházzal és az egész teremtett világgal.[7]
A
II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója is buzdítja a keresztényeket, hogy
bűnbánattartásuk ne csak belső és egyéni, hanem külső és közösségi is legyen, olyan,
amely megfelel korunk és a hívők életkörülményeinek.[8]
2.
Találkozás
Fontos,
hogy az identitását kereső és szerepzavarral küzdő fiatalokat megtanítsuk
önmagukkal találkozni. Ezért jó, ha nem korlátozódik a gyóntatás a bűnök
felsorolására, hanem segítjük őket az önismeret útján. Sokat segíthet, ha
először a gyónó az örömeiért ad hálát Istennek. Erre a boldog és biztonságos
alapra tudjuk felépíteni a bűnök töredelmes megvallását, majd fontos az
értelmes jövő felé, az embert kibontakoztatni akaró Isten felé fordítani
tekintetünket.[9]
Nélkülözhetetlen
a diákok számára hitbeli fejlődésük során azzal az irgalmas Istennel való
találkozás, akinek szeretete nem torpan meg bűneinktől, és nem visszakozik
sértéseink miatt, sőt törődésben és nagylelkűségben még csak növekszik, mert az
Úr maga az irgalmasság.[10]
Az
itt leírt iskolai tapasztalat elsősorban erőt kíván adni ahhoz, hogy a hívők
lelkipásztoraikkal a II. vatikáni zsinat szavát követve keressék a
bűnbánattartás új és számukra leginkább megfelelő gyakorlatait.
A
serdülőkor derekán járó fiúk kortárs kapcsolataik igen meghatározóak, hiszen a
középiskolások kétszer annyi időt töltenek társaikkal az iskolán kívül, mint
szüleikkel vagy más felnőttekkel, és így a barátságok intenzitása is megnő,
ezzel párhuzamosan a felnőttek és szülők befolyása folyamatosan csökken.[11] Erik H.
Erikson szerint fontos ebben az időszakban a személyes identitás megszerzése,
az önmeghatározás kimunkálása.[12] Az
erkölcsi normák interiorizálódását integrációs mechanizmusok és a belső,
személyes döntések segítik elő.[13] Ezekre
a természetes szempontokra ad jól használható választ az Ordo paenitentiae által
említett „B” szertartás,[14] amely
meghatározza a több megtérő kiengesztelődésének szertartását egyéni
bűnvallomással és feloldozással.
A
közösségi bűnbánattartás az erősödő kortárs kapcsolatokra ad választ. Nem
valamilyen autoritástól származó elvárásként jeleníti meg a töredelem
szentségét, hanem a kortárs csoport sajátjaként, valamint az egyéni bűnvallomás
kapcsán létrejövő bizalmi viszony és lelkivezetői szituáció lehetőséget kínál a
személyes identitás alakítására és megformálására.
[1]
Esterházy Péter: Egy katolikus magyar följegyzéseiből, in Élet és Irodalom XLV.
évfolyam, 16. szám, 2001. április 20.
[2]
Vö. Diós István: Kántorböjt, in Magyar
Katolikus Lexikon (kísérleti internetes változat),http://lexikon.katolikus.hu/K/k%C3%A1ntorb%C3%B6jt.html
(2013. október 8.)
[3]
A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma 310. pont, http://www.vatican.va/archive/compendium_ccc/documents/archive_2005_compendium-ccc_hu.html
(2013. október 8.)
[4]
Vö. Holló László: Gyón(j)unk-e még a 21. században is?, http://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kc_055.html#f0
(2013. október 8.)
[5]
Vö. Carlo Maria Martini: Bűnbánati beszélgetés, http://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kc_056.html
(2013. október 8.)
[6]
Róm 11,32
[7]
Reconciliatio et poenitentia 31., http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=98#RP31
(2013. október 8.)
[9]
Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány,
Budapest, 2003, 168.
[10]
Reconciliatio et poenitentia 22. http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=98#RP22
(2013. október 8.)
[11]
Michael Cole – Scheila R. Cole: Fejlődéslélektan, Osiris, Budapest, 2006, 617.
[12]
Rita L. Atkinson et al.: Pszichológia, Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 127.
[13]
Vajda Zsuzsanna: A gyermek pszichológiai fejlődése, Helikon, Budapest, 1999, 199.
[14]
A bűnbocsánat szertartása, Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest, 1976, 22.
