"Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: ,,Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.'' Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket." (Mk 10,13-16)
Thomas Merton: Hétlépcsős hegy
„… Egy dolgot el kell mondanom öcsémről, John Paulról. Gyermekkorunk legélénkebb emléke ez róla. Fájó lelkiismeret furdalással tölt el, ha saját büszkeségemre és keményszívűségemre gondolok, szemben az ő természetes alázatosságával és szeretetével.
Azt hiszem, az idősebb fiúk - akik még maguk is gyerekek - rendszerint lealacsonyítónak érzik náluk négy-öt évvel fiatalabb öccsük társaságát bébinek tartják, atyáskodnak fölötte és lenézik. így amikor Russ, én és Bili kunyhót építettünk az erdőben deszkából és kátránypapírból azoknak az olcsó házaknak az alapozásai körül gyűjtöttük ezeket, melyeket a douglastoni spekuláció hirtelen mindenfelé fölépített -, szigorúan megtiltottuk John Paulnak és Russ kisöccsének, Tommynak meg a barátaiknak, hogy a közelünkbe jöjjenek. És ha mégis megpróbáltak kunyhónkhoz jönni és bejutni, vagy csak benézni, kövekkel űztük el őket.
Amikor most gyermekkoromnak erre a részére gondolok, ez a kép merül, föl bennem John Paulról: mintegy száz méterre attól az ecetfacsoporttól, ahol a kunyhónkat építettük, ott áll ez a kis ijedt, ötéves gyerek, rövidnadrágban és valami bőrdzsekiben. Egészen csöndben áll, karjai kétoldalt lógnak, s felénk néz. Fél közelebb jönni a kövek miatt, sértett és szomorú, szemei tele méltatlankodással és bánattal. És mégsem megy el. Ráordítunk, hogy tűnjön el, kotródjon haza, néhány követ is dobunk felé, de nem megy el. Hiába mondjuk, hogy tűnjön el máshová játszani. Nem mozdul. Ott áll, nem zokog, nem kiabál, csak mérges, boldogtalan, sértődött és rettenetesen szomorú. De megigézi az, amit csinálunk, zsindelyeket szegezünk új kunyhónkra. Sóvárogva vágyik arra, hogy velünk maradjon és ugyanazt csinálja, amit mi, s nem bír elszakadni tőlünk A természetébe írott törvény azt parancsolja neki, hogy legyen a bátyjával és tegye azt, amit ő. Nem tudja megérteni, miért sértik meg ilyen vadul és igazságtalanul a szeretetnek ezt a törvényét.
Sokszor megismétlődött ez. Bizonyos értelemben minden bűn mintája és ősformája ez a szörnyű helyzet, az a megfontolt és határozott akarat, amely önkényesen visszautasítja a felénk irányuló önzetlen szeretetet, egyszerűen azért, mert nem akarjuk elfogadni. Elhatároljuk magunkat tőle. Teljesen és feltétlenül elutasítjuk, semmibe vesszük, egyszerűen azért, mert nem okoz örömet a másik szeretete. A belső ok talán az, hogy ha szeretnek minket, akkor az önkéntelenül is figyelmeztet bennünket arra, hogy mindannyiunknak szüksége van mások szeretetére, s mások irgalmán múlik, hogy elbírjuk saját életünket. Mi pedig visszautasítjuk a szeretetet, elutasítjuk a közösséget, csak azért, mert saját perverz képzeletünk úgy mutatja, mint valami sötét megalázást.
Akkoriban én meg remek barátaim nagyszerű kunyhónkban „bandát” alakítottunk, mondván: elég erősek vagyunk ahhoz, hogy szembeszálljunk a rendkívül erős lengyel srácokkal, akik egy valódi bandát alakítottak, tőlünk egy mérföldnyire, Little Neckben. Odamentünk a szomszédságukba, megálltunk arccal a hirdetőtáblák irányában, ahol a főhadiszállásuk volt, s a biztos távolságból ordítva kihívtuk őket, hogy jöjjenek és harcoljanak meg velünk. Nem jött ki senki. Talán senki sem volt otthon.
De aztán, egy hideg, esős délután számos kisebb-nagyobb, 10-16 éves fickót figyeltünk meg. Legtöbbjük nagyon izmos volt, sapkájukat komolyan a szemükbe húzták Különböző utcákból szivárogtak elő, s a házunk melletti üres telken gyülekeztek. Ott álltak zsebre vágott kézzel. Nem zajongtak nem ordítottak nem kiabáltak semmi kihívót, csak álltak körben, s nézték a házat.
Húsz-huszonöten voltak. Mi négyen. A helyzet akkor érte el a tetőpontját, amikor Frieda, német szolgálónk közölte, hogy takarítania kell, s azonnal menjünk ki a házból. Rá se hederített módfelett ideges tiltakozásunkra, hanem kikergetett bennünket a hátsó kapun. Keresztülrohantunk néhány hátsó udvaron, át egy másik háztömbbe. Végül biztonságban eljutottunk abba a házba, ahol Bili lakott Ez az üres telek másik végében volt, s innen láthattuk a hallgatag és harcias Little Neck-i csapatot, akik még mindig ott álltak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy nem távoznak.
És akkor rendkívüli dolog történt.
Házunk utcai kapuja, á telek másik végén, kinyílt. Öcsém, John Paul sétált le a lépcsőn nyugodt méltósággal. Átment az utcán, majd a telken keresztül a Little Neck-i banda felé tartott. Valamennyien feléje fordultak. Ő csak ment tovább, egyenesen a banda közepének. Egy-kettő közülük kivette a kezét a zsebéből. John éppen csak rájuk pillantott, fejét egyik, majd másik irányba fordítva. Átment egyenesen a csoport közepén, és senki még csak hozzá se nyúlt.Így jött át abba a házba, ahol mi voltunk. Nem kergettük el. ...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése